Ez bizony Firenze napja!

2008 július 20. | Szerző: panyopanni |

2008. július 11., péntek

Firenze napja.

Reggel kényelmesen felébredtünk, ittunk egy tejeskávét, magunkhoz vettünk némi táplálékot, és útnak indultunk. Itthonról vittem magammal az ottani buszra vonatkozó menetrendet /én, a kis precíz Jakab/. Várnunk kellett kicsit a 37-esre, késett pár percet. Firenze előtt némiképpen bedugult a forgalom, ráadásul buszjegyünk sem volt… Mint utólag megtudtam, a kempingben vehettünk volna. Igyekeztem a leggyorsabban leszállást javasolni Dittinek, így a Pitti palota előtt pár utcácskával le is szálltunk.

Ági 12-re ígérte az érkezést a Santa Maria Novella állomásra, így Dittivel volt még kb. 2 és fél óránk a városban. A Boboli kertet mindenképpen meg akartam nézni, így felsétáltunk a Pitti palotához. Ennek a parkja a Boboli. Próbáltam olaszul kommunikálni a biztonsági emberrel, aki látta-hallotta, hogy turista vagyok, angolul igazított hát útba. Ezt nem teljesen értem, és némiképpen még bosszankodtam is. Én olaszul raktam össze a mondatot /merre lehet megvenni a jegyet a Boboliba és ez mennyibe kerül/, ő pedig angolul válaszolta, hogy „there” és hogy „ten euro, please”.

A lényeg, hogy megvettük a jegyeket a parkba és már haladtunk is a nagy várakozások felé. Megvallom, a Boboli kert nekem nagy csalódás volt: így jár az ember, ha túl sokat olvas valamiről, túl sok jól beállított, photoshopolt fényképet lát egy parkról, épületről, városról…

Hatalmas park, az kétségtelen, és szép is. Rendezett, füves, szobrokkal, kis tavakkal tarkított. Még mielőtt azt mondaná bárki, hogy elégedetlen és még ráadásul szőrszálhasogató is vagyok, hozzáteszem: tetszett, de másra számítottam. Nem több.

 

A Boboliból kifelé menet megcsodáltuk az Arno másik felének épületeit: remek rálátásunk nyílt a Duomo-ra, a Palazzo Vecchio-ra.

 

 

A Pitti palota árnyékába húzódva haladtunk a Ponte Vecchio felé, ahol már gyűlt-gyűlt a turisták tömege. Az aranyműves boltok kirakatát bámulni mindig élvezet: bár csak csodálom ezeket a kis művészeti alkotáshoz hasonló apróságokat. Ha sok pénzem lesz, veszek itt magamnak valami csodálatost.

Átmentünk hát az öreg Firenzébe, haladtunk a Duomo felé.

Hivatalos nevén Santa Maria del Fiore bazilika. A budapesti Medici-kiállítás óta még inkább csodálom ezt a gyönyörű épület-együttest, amit a reneszánsz kor sztár-építésze, Brunelleschi fejezett be, szó szerint hozott tető /kupola/ alá. Nem csoda, ha Firenzében minden magára valamit is adó gazdag család az ő ötleteiért, tervrajzaiért volt oda.

¾ 12-re érkeztünk az állomásra, vettünk ATAF /a helyi BKV/ gyűjtőjegyet, ez 10 utazásra jogosít, ára 10 euró volt. 12-kor felhívtam Ágit, mondta, hogy nemsokára beérnek a pályaudvarra a személyvonattal. Bolognából jött a barátjával, Tamással. Nem „úgy” a barátja, inkább csak a haverja.

Hatalmas pakkokkal érkeztek, ezeket darabonként 3,8 euróért beadtuk a csomagmegőrzőbe, majd rám szegeződtek a tekintetek: merre induljunk? Ágiék még sosem voltak Firenzében, Ditti pedig rám bízta az irányítást. Megnéztük hát a Santa Maria Novella templomot az állomás mellett közvetlenül /éppen felújítják a templommal szemközti parkot, hatalmas volt a felfordulás/, majd a Duomo felé vettük az irányt.

Itt újra elámultunk: mennyire tökéletes a tér, mennyire tökéletes a kompozíció. A nagylátószögű objektív hiányzott, ezért a képen a harangtorony ferdének látszik, a valóságban természetesen nem az. Itt olyan, mintha diszkréten behajolna a képbe és udvariasan azt mondaná: “hahó, én is hadd legyek rajta a fotón!”

 

A dóm mellett ott áll  a keresztelőkápolna, rajta a Paradicsom kapuja ékeskedik. Némi sorbanállás után /ez gyakori az itáliai nevezetességek környékén, aki turistáskodott már itt, az tudja/ bejutottunk a dómba, és elhatároztuk, megmásszuk a 463 lépcsőfokot a kupolacsúcsig. /vasárnapra halasztottuk a nagy túrát, mint utóbb kiderült, hibás döntés volt/

A dóm után Dante szülőházát néztük meg, csak kutyafuttában. A nagy meleg miatt beültünk egy kis bárba, ettünk egy szendvicset, ittunk vizet. Aztán irány a Santa Croce!

Megcsodáltam az épületet, kétségtelenül ez az egyik kedvencem Firenzében.

Amíg Ági és Tamás a templomban időztek, Dittivel ittunk egy tejeskávét, illetve én vettem a gyereknek egy divatos rózsaszín pólócskát, „Ciao Bella” felirattal… Coca-Cola szlogent utánzó betűtípussal látszik rajta a szöveg.

A Santa Croce után átsétáltunk az Arno túlpartjára, újra  láttuk a tolongó turistákat a Ponte Vecchión, és a hosszadalmas sort az Uffizi előtt. 2001-ben egy egész napot szántunk ennek felfedezésére, most nem volt sem lehetőségünk, sem pedig időnk rá.

A Pitti palotánál elviselhetetlen volt a meleg: a délelőtti árnyéknak nyoma sem látszott. A látvány viszont kárpótolt bennünket: maga az épület lenyűgöző, és nekünk megadatott az, hogy egy napon belül kétszer is megforduljunk ott. Visszafelé mi is tolongtunk a Ponte Vecchión, aznap már szintén másodszor.

 

Ezután a Strozzi palota felé vettük az irányt, erre különösképpen kíváncsi voltam. A budapesti Medici kiállításon hallottam, hogy ennek az épületnek a pontos mása Budapesten is áll. Hauszmann Alajosnak ugyanis annyira tetszett a firenzei palota, hogy az Oktogonnál fel is építette. Ha jól emlékszem, a Teréz körút 13. szám alatt látjuk.

Aznap mi az eredeti Strozzi palota szegélyülőkéin üldögéltünk fél órát, kipihenve kissé a városnézéssel járó fáradalmakat. Tamás nem bírt magával: egyedül elment a Dómhoz, hogy megmássza a kupoláját. Valamiféle nyelvi kavarodás miatt nem jutott fel a kupolakilátóba, „csak” a kupola feléig kirándult, onnan visszairányították. Pedig egészen biztosan fel lehet lépcsőzni, csak ő nem találta meg a lehetőséget.

Ismét nyakunkba vettük a várost, megsimogattuk a Mercato Nuovón álló vadkan orrát, állítólag szerencsét hoz.

A nap végén pedig visszasétáltunk a pályaudvarra, elbúcsúztunk Ágiéktól, ők visszazötyögtek Bolognába.

Dittivel megvettük a vonatjegyeket a másnapi római kiránduláshoz, olaszul intéztem a vásárlást, az előre jól megtanult mondatokat idézve. Sikerélményem volt: ahhoz képest, hogy fél éve tanulom a nyelvet, bonyodalom nélkül sikerült megszereznem a két retúrt. 72 euróba került az oda-vissza jegy fejenként, 250 kilométeres szakaszra, az EuroStar Firenze-Róma vonalára.

Jegyvásárlás után beálltunk a 37-es busz megállójába, ahol még vagy 10 busz megállója is volt. Felidézem magamban a tömeget: a Blaha Lujza téri 7-es busz megállója éppen ilyen zsúfolt, ha kimarad 5-6 járat. Rettentő sokan álltak ott Firenzében is, mérhetetlen nyugalomban, türelmesen várakozva.

Egyszer csak beállt egy 36-os jelzésű kék autóbusz, legyintettünk is rá, ez úgysem jó nekünk Bottai felé. Aztán egyszer csak hirtelen a 36-os digitális számozás 37-essé változott, és ugyanabban a pillanatban a sofőr be is zárta az ajtókat. Még szerencse, hogy mikor elég vadul és kétségbeesve integettünk, kinyitotta az ajtókat, s felszállhattunk.

Este a kempingben átbeszéltük a napot, és azt, hogy milyen jó volt újra látni Firenzét! A másnapi Róma-kirándulás tudatával aludtam el.