Véget ér az út…
2008 július 22. | Szerző: panyopanni
Reggel 6 órakor már indulásra készek voltunk. Rendeztük a számlát a kempingben, visszaadták az útlevelemet /jelképes, ám fontos kellék egy ilyen úton/, és irány Budapest!
A hazaút amúgy mindig gyorsabban elröppen, ezt már kicsi gyerekként is megfigyeltem. Végig a “nagy találkozás” járt a fejemben: vajon mit szól majd a kislányom, ha viszontlátjuk egymást. 6 nap telt el azóta, hogy eljöttem otthonról.
Valahol Győr környékén járhattunk, amikor lesújtott a hír: meghalt Kolonics György. 36 évesen, igazán, fájdalmasan fiatalon…
Délután fél 6-kor álltunk meg a ház előtt, a gyerek éppen az udvaron játszott a Férjemmel. A kis manó észrevett, mosolygott, majd teljesen természetesen kézenfogott, hogy menjünk be. A nappaliban elővette a Boribon és a 7 lufit, mutatta, hogy üljek le mellé és fellapozta a könyvet. Rettenetesen zúgott a fejem, de láttam a gyerek arcán a lelkesedést: Boribon Anyával, hú, ez nagyon izgalmas lesz!
A fejemben még az itáliai képek nyüzsögtek, de automatikusan jöttek a szavak: “Boribon bánatosan nézte a felhős eget…”
A napsütötte Toscana!
2008 július 21. | Szerző: panyopanni
2008. július 14., hétfő
A toszkán tájak napja.
Az utolsó Itáliában töltött napunkon ráérősebben tevékenykedtünk, magát a vidéket akartuk közelebbről megismerni.
Autóval indultunk el délnek, hogy tipikus toszkán tájakat láthassunk, 
dombokkal, cédrusokkal, magányos házakkal; gyönyörű egységben mindezeket. Elhatároztunk, hogy addig megyünk, amíg ilyet nem találunk. Bíztunk benne, hogy nem fogunk csalódni.
És nem is csalódtunk!
Első utunk San Gimignano középkori falai közé vezetett: a domb tetején álló városka csupa-csupa történelem. Amolyan időutazás.
Középkori házai egységesek, mindenütt barnás színárnyalatban pompázó ódon épületek, no, és az elmaradhatatlan tornyok. A középkorban a gazdag helyi családok versenyt űztek a toronyépítésből: ki tud szebbet, magasabbat, impzánsabbat építtetni. A város fénykorában több tucat torony magasodott az ég felé.
Engem a tágas, de mégsem hivalkodó főtér 
nyűgözött le leginkább. Hogy hosszasabban szemlélhessük, itt ültünk le ebédelni; volt időnk magunkba szívni a „San Gimignano”-érzést, a középkori hangulatot. Némiképpen nehezítette a visszamerengést, hogy körülöttünk turisták mobiltelefonáltak és digitális fotókat készítettek…
Ebéd után fagyiztunk a világbajnokságot is nyert cukrászdában, majd egy templom árnyékában pihentünk. Nem siettünk sehová, nem kellett rohannunk, hogy a következő nevezetességet elcsípjük. San Gimignanóban minden emberi léptékű volt.
Ezután Volterrába autóztunk, 
ez szintén hangulatos kisváros Firenzétől délnyugatra. Középkori utcácskák, hasonló épületek, mint San Gimignanóban, de a kellemes egység itt mintha nem lett volna meg. Legjobban az erőd tetszett, ezt még Lorenzo Medici építtette, ma börtönként üzemel.
Volterrából visszafelé gyönyörű vidéken jártunk, hamisítatlan toszkán tájakon. Ebből egy kis ízelítő, beszéljen helyettem a kép:
Az árkádos Bologna
2008 július 20. | Szerző: panyopanni
2008. július 13., vasárnap
Rómából visszatérve elhatároztuk, hogy vasárnap reggel-délelőtt pihenni fogunk, adva magunknak egy kis időt a regenerálódásra. Korábban úgy terveztük, hogy reggel bebuszozunk Firenzébe és megmásszuk a Duomo kupolakilátóját, de erről lemondtunk, nem sok erőnk lett volna hozzá.
4 napunk volt összesen Itáliára, ezért feszített tempót diktáltunk magunknak; vasárnap viszont ráérősen ébredtünk. Hűvös idő köszöntött ránk, kicsit jól is esett a korábbi hőség után. Lógott az eső lába, az időjárás is pihenésre késztetett.
A komótos reggeli után autóba ültünk és 11 órakor elindultunk Bolognába. Firenzénél szakadt az eső, aztán fokozatosan tértünk át a napsütésbe.
Bolognában már hétágra sütött a nap, így nagyobb hatást tett ránk a város: a színes-árkádos házak mesés hangulatot kölcsönöztek a bennünk kialakuló képnek. 
Árkádosak a kis utcák, árkádosan a nagyobb utak, minden árkádos. Ettől lesz igazi hangulata az óvárosnak!
Az árkádok belülről szemlélve is gyönyörűek: virágmintásak, színesek, hangulatosak, művésziek. És hűs árnyékot adnak.
Az egyik árkád árnyékából felhívtuk Ágit, aki 20 perc múlva már csatlakozott is hozzánk a Piazza Nettunón, innen kalauzolt bennünket Bolognában. Megnéztük a „ferde tornyokat”,
Hatalmas sétát tettünk a városban, rengeteg árkádos házat csodáltunk meg, fényképeztünk le.
A hírhedt Piazza Verdi közelében /itt csöveznek a helyi vagány fiatalok, ugyanakkor itt áll a bolognai opera épülete is/ ettünk egy pizzaszeletet, aztán pedig fagyiztunk.
Mivel Ági néhány nap múlva visszatér Budapestre fél év után, jó néhány csomagját bepakoltuk a kocsiba, hogy hazahozzuk, ráadásul még a vadonatúj bicikli is befért a csomagtérbe! Az egyetem évente több tucat bringát sorsol ki, most Áginak volt szerencséje! Ott így harcolnak a néhány éve kialakult bicikli-maffia ellen.
Ágit Bolognában hagyva visszaautóztunk Firenzébe, a kempingben pedig már csak kidőltünk. Nem tudom, hány kilométer volt mögöttünk, de azt gondolom, igencsak sok
Hódolat a Colosseumnak
2008 július 20. | Szerző: panyopanni
2008. július 12., szombat
Minden út Rómába vezet, legalábbis a mondás szerint.
6-kor ébresztett a mobiltelefon, nem sokkal később el is indultunk a buszhoz.
Amikor a 7-et harangozták a certosai apátságban, mi még messze jártunk a megállótól. Elszámoltuk kicsit az időt, így végül szaladnunk kellett.
Loholtunk a főúton, és láttuk, ahogyan a buszunk kigördül a megállóból.
Olaszországban a menetrend nem szentírás, gyakran előfordul, hogy 5-10 perccel előbb is elmegy egy busz. Hogy késik, annak persze sokkal nagyobb az esélye. A mienk aznap előbb jött és előbb ment.
Kénytelenek voltunk integetni a sofőrnek, ugyanolyan kétségbeesetten, mint előző este Firenzében. Ha nem áll meg, lekéssük a helyjegyes vonatot Rómába. Nem volt gond, felvett minket; ott sokkal rugalmasabban kezelik az ilyen helyzetet, mint Budapesten.
Firenze álmosan ébredezett, amikor megérkeztünk a pályaudvarra. A vonat rendben elindult az olasz fővárosba, nekünk pedig másfél óránk volt ráhangolódni a világhírű nevezetességekre.
Fél 10-kor begördültünk a Terminire.
Az első célpontunk egy tévedés volt: rossz helyen kerestük II. Viktor Emanuel emlékművét, így fél órát elvesztegettünk.
Innen céltudatosan haladtunk „szerelmem”, a Colosseum felé. Egy kis parkon vágtunk át, nem sokkal később pedig a fák felett elő is bukkant az épület oválisan ívelt fala.
Számomra ez volt a legmeghatározóbb pillanat Rómában. Itt és így megpillantani a Colosseumot.
Rajtunk kívül ebben a kis parkban senki nem volt, úgy éreztem, nem is Róma közepén, hanem egy vidéki kisvárosban időzünk. Aztán néhány perccel később ez az érzésem elmúlt, hiszen megláttuk a Colosseum körül hömpölygő tömeget. Rengetegen álltak sorba azért, hogy bejussanak az aréna belsejébe. Én ezzel nem foglalkoztam, inkább próbáltam elképzelni, milyen is lehetett ez az épület fénykorában.
Most inkább szürkés-koszos a színe, a fényképeken, képeslapokon eddig látott barnás-vörös árnyalatot nem véltem felfedezni. Valószínű, hogy estefelé ölti fel jellegzetes “Colosseum-barnásvörös” színét. Az útikönyv szerint falait 10 évente lemossák, a következő „mosás” 2009-ben lesz aktuális.
Néhány ókori római katonának öltözött olasz férfi /mondhatni, igencsak jóképűek voltak…/ 5 euróért fotózkodott a vállalkozó szellemű, tárcájukat megnyitó turistákkal karöltve. Mi nem éltünk a lehetőséggel.
Álldogáltunk még az arénánál, én hosszan nézegettem egészen közelről a falait, megérintett a Történelem. Nálam ez nem ritka, de most fokozottan éreztem a múltat.
Magunk mögött hagyva a Colosseumot a Forum Romanum felé indultunk. Pihenésképpen készítettünk néhány fotót,
aztán a főút mellett “felismertem” Augustus Caesart; a 9.-es történelem könyv róla szóló leckéjében is van egy fénykép erről a szoborról.
Kiértünk a Piazza Veneziára, ahol elénk magasodott II. Viktor Emanuel király 70 méter magas emlékműve. 
Ezt komoly rendőri felügyelettel látták el, egy biztonsági őr pedig sorozatosan figyelmeztette a fáradt turistát: nem szabad leülni a lépcsőkre. Szombat dél volt, melegen tűzött a nap, kezdtünk éhesek lenni.
Beültünk egy kis étterembe, jólesett pihenni kicsit és jólesett az ebéd is.
Tovább indultunk a Piazza Navona felé, és mint utólag kiderült, az éppen útba eső Pantheont kihagytuk a városnézésből. A térkép nálam volt; sajnos, csak magamat hibáztathatom, ha ez kimaradt. Megvan tehát az indok, hogy miért is kell majd még visszatérnem Rómába…
A Piazza Navona árnyékában meghúzódva végigtekintettünk a látottakon:
elnyújtott, ovális alakú tér, hangulatos házak, a San Agnese templom és persze az elmaradhatatlan turisták.
Fél kettő körül járt az idő, amikor átsétáltunk a Tevere másik oldalára,
hogy megnézzük a Vatikánt. Az Angyalvár előtt értünk át, majd balra fordultunk, és közeledtünk a Szent Péter tér felé. Bennem felötlött Dan Brown bestseller regénye, az Angyalok és démonok néhány jelenete.
A Szent Péter téren megcsodáltuk a hatalmas bazilikát, 
és kicsit megpihentünk. Az árkádok alatt kellemes árnyékot találtunk, a rengeteg turistát már nem is említem. A Sixtus-kápolna előtt kígyózott a sor, de maga a bazilika sem panaszkodhatott, már ami a várakozók számát illeti. Azt mondják, kupolájából csodás látvány tárul az ember szeme elé: maga az Örök Város minden szépségével.
A Vatikánból kifelé jövet már metróra szálltunk, kímélve lábunkat. A Spanyol lépcsőnél szálltunk le a földalattiról /a metróaluljáróban kellemes, halk popzene szólt folyamatosan/. Ez a tér
csalódást okozott nekem, megint csak az előzetes elképzelések miatt. Hiába, ezt szebbnek, hangulatosabbnak képzeltem.
A Trevi-kútnál hatalmas tömeg tolongott, a pici térre szerkesztett vízesés nem bírt a számtalan látogatóval. 
Rendőrök felügyelték a teret: sokszor a sípjukba fújtak, olyan volt, mint amikor az úszómester 9 éves koromban irányított bennünket az újpesti Tungsram strandon. Csak ugye a Treviben nem szabad fürdeni…Bedobtam 1 eurocentet a kútba, ezek szerint még visszatérek Rómába!
Mikor kigyönyörködtük magunkat, visszafelé indultunk a pályaudvarra. Elcsíptünk egy buszt, ez sokat könnyített a helyzeten, könnyedebben tudtunk elbúcsúzni a várostól.
Rómával kapcsolatban 2 érzés alakult ki bennem.
1.A Colosseumhoz közel érve elkapott az ókor iránti hódolat. Imádom az ókori Rómát, tanulmányozni és tanítani is. Most pedig láthattam mindazt, amiről eddig csak beszéltem. Minden csodálatom ezé a koré.
2.A reneszánsz-újkori Rómával még meg kell békélnem, fel kell fognom, mit is láttam. Idővel talán leülepszik a most még kavargó kép a fejemben.
Ez bizony Firenze napja!
2008 július 20. | Szerző: panyopanni
2008. július 11., péntek
Firenze napja.
Reggel kényelmesen felébredtünk, ittunk egy tejeskávét, magunkhoz vettünk némi táplálékot, és útnak indultunk. Itthonról vittem magammal az ottani buszra vonatkozó menetrendet /én, a kis precíz Jakab/. Várnunk kellett kicsit a 37-esre, késett pár percet. Firenze előtt némiképpen bedugult a forgalom, ráadásul buszjegyünk sem volt… Mint utólag megtudtam, a kempingben vehettünk volna. Igyekeztem a leggyorsabban leszállást javasolni Dittinek, így a Pitti palota előtt pár utcácskával le is szálltunk.
Ági 12-re ígérte az érkezést a Santa Maria Novella állomásra, így Dittivel volt még kb. 2 és fél óránk a városban. A Boboli kertet mindenképpen meg akartam nézni, így felsétáltunk a Pitti palotához. Ennek a parkja a Boboli. Próbáltam olaszul kommunikálni a biztonsági emberrel, aki látta-hallotta, hogy turista vagyok, angolul igazított hát útba. Ezt nem teljesen értem, és némiképpen még bosszankodtam is. Én olaszul raktam össze a mondatot /merre lehet megvenni a jegyet a Boboliba és ez mennyibe kerül/, ő pedig angolul válaszolta, hogy „there” és hogy „ten euro, please”.
A lényeg, hogy megvettük a jegyeket a parkba és már haladtunk is a nagy várakozások felé. Megvallom, a Boboli kert nekem nagy csalódás volt: így jár az ember, ha túl sokat olvas valamiről, túl sok jól beállított, photoshopolt fényképet lát egy parkról, épületről, városról…
Hatalmas park, az kétségtelen, és szép is. Rendezett, füves, szobrokkal, kis tavakkal tarkított. Még mielőtt azt mondaná bárki, hogy elégedetlen és még ráadásul szőrszálhasogató is vagyok, hozzáteszem: tetszett, de másra számítottam. Nem több.
A Boboliból kifelé menet megcsodáltuk az Arno másik felének épületeit: remek rálátásunk nyílt a Duomo-ra, a Palazzo Vecchio-ra.
A Pitti palota árnyékába húzódva haladtunk a Ponte Vecchio felé, 
ahol már gyűlt-gyűlt a turisták tömege.
Átmentünk hát az öreg Firenzébe, haladtunk a Duomo felé.
Hivatalos nevén Santa Maria del Fiore bazilika. A budapesti Medici-kiállítás óta még inkább csodálom ezt a gyönyörű épület-együttest, amit a reneszánsz kor sztár-építésze, Brunelleschi fejezett be, szó szerint hozott tető /kupola/ alá. Nem csoda, ha Firenzében minden magára valamit is adó gazdag család az ő ötleteiért, tervrajzaiért volt oda.
¾ 12-re érkeztünk az állomásra, vettünk ATAF /a helyi BKV/ gyűjtőjegyet, ez 10 utazásra jogosít, ára 10 euró volt. 12-kor felhívtam Ágit, mondta, hogy nemsokára beérnek a pályaudvarra a személyvonattal. Bolognából jött a barátjával, Tamással. Nem „úgy” a barátja, inkább csak a haverja.
Hatalmas pakkokkal érkeztek, ezeket darabonként 3,8 euróért beadtuk a csomagmegőrzőbe, majd rám szegeződtek a tekintetek: merre induljunk? Ágiék még sosem voltak Firenzében, Ditti pedig rám bízta az irányítást. Megnéztük hát a Santa Maria Novella templomot az állomás mellett közvetlenül /éppen felújítják a templommal szemközti parkot, hatalmas volt a felfordulás/, majd a Duomo felé vettük az irányt.
Itt újra elámultunk: mennyire tökéletes a tér, mennyire tökéletes a kompozíció. 
A nagylátószögű objektív hiányzott, ezért a képen a harangtorony ferdének látszik, a valóságban természetesen nem az. Itt olyan, mintha diszkréten behajolna a képbe és udvariasan azt mondaná: “hahó, én is hadd legyek rajta a fotón!”
A dóm mellett ott áll a keresztelőkápolna, rajta a Paradicsom kapuja ékeskedik. Némi sorbanállás után /ez gyakori az itáliai nevezetességek környékén, aki turistáskodott már itt, az tudja/ bejutottunk a dómba, és elhatároztuk, megmásszuk a 463 lépcsőfokot a kupolacsúcsig. /vasárnapra halasztottuk a nagy túrát, mint utóbb kiderült, hibás döntés volt/
A dóm után Dante szülőházát néztük meg, csak kutyafuttában. A nagy meleg miatt beültünk egy kis bárba, ettünk egy szendvicset, ittunk vizet. Aztán irány a Santa Croce!
Megcsodáltam az épületet, kétségtelenül ez az egyik kedvencem Firenzében.
Amíg Ági és Tamás a templomban időztek, Dittivel ittunk egy tejeskávét, illetve én vettem a gyereknek egy divatos rózsaszín pólócskát, „Ciao Bella” felirattal… Coca-Cola szlogent utánzó betűtípussal látszik rajta a szöveg.
A Santa Croce után átsétáltunk az Arno túlpartjára, újra láttuk a tolongó turistákat a Ponte Vecchión, és a hosszadalmas sort az Uffizi előtt. 2001-ben egy egész napot szántunk ennek felfedezésére, most nem volt sem lehetőségünk, sem pedig időnk rá.
A Pitti palotánál elviselhetetlen volt a meleg: a délelőtti árnyéknak nyoma sem látszott. A látvány viszont kárpótolt bennünket: maga az épület lenyűgöző, és nekünk megadatott az, hogy egy napon belül kétszer is megforduljunk ott. Visszafelé mi is tolongtunk a Ponte Vecchión, aznap már szintén másodszor.
Ezután a Strozzi palota felé vettük az irányt, erre különösképpen kíváncsi voltam. 
A budapesti Medici kiállításon hallottam, hogy ennek az épületnek a pontos mása Budapesten is áll. Hauszmann Alajosnak ugyanis annyira tetszett a firenzei palota, hogy az Oktogonnál fel is építette. Ha jól emlékszem, a Teréz körút 13. szám alatt látjuk.
Aznap mi az eredeti Strozzi palota szegélyülőkéin üldögéltünk fél órát, kipihenve kissé a városnézéssel járó fáradalmakat. Tamás nem bírt magával: egyedül elment a Dómhoz, hogy megmássza a kupoláját. Valamiféle nyelvi kavarodás miatt nem jutott fel a kupolakilátóba, „csak” a kupola feléig kirándult, onnan visszairányították. Pedig egészen biztosan fel lehet lépcsőzni, csak ő nem találta meg a lehetőséget.
Ismét nyakunkba vettük a várost, megsimogattuk a Mercato Nuovón álló vadkan orrát, állítólag szerencsét hoz.
A nap végén pedig visszasétáltunk a pályaudvarra, elbúcsúztunk Ágiéktól, ők visszazötyögtek Bolognába.
Dittivel megvettük a vonatjegyeket a másnapi római kiránduláshoz, olaszul intéztem a vásárlást, az előre jól megtanult mondatokat idézve. Sikerélményem volt: ahhoz képest, hogy fél éve tanulom a nyelvet, bonyodalom nélkül sikerült megszereznem a két retúrt. 72 euróba került az oda-vissza jegy fejenként, 250 kilométeres szakaszra, az EuroStar Firenze-Róma vonalára.
Jegyvásárlás után beálltunk a 37-es busz megállójába, ahol még vagy 10 busz megállója is volt. Felidézem magamban a tömeget: a Blaha Lujza téri 7-es busz megállója éppen ilyen zsúfolt, ha kimarad 5-6 járat. Rettentő sokan álltak ott Firenzében is, mérhetetlen nyugalomban, türelmesen várakozva.
Egyszer csak beállt egy 36-os jelzésű kék autóbusz, legyintettünk is rá, ez úgysem jó nekünk Bottai felé. Aztán egyszer csak hirtelen a 36-os digitális számozás 37-essé változott, és ugyanabban a pillanatban a sofőr be is zárta az ajtókat. Még szerencse, hogy mikor elég vadul és kétségbeesve integettünk, kinyitotta az ajtókat, s felszállhattunk.
Este a kempingben átbeszéltük a napot, és azt, hogy milyen jó volt újra látni Firenzét! A másnapi Róma-kirándulás tudatával aludtam el.
Úton Toscana felé
2008 július 20. | Szerző: panyopanni
2008. július 9., szerda
A nap a készülődés jegyében telt. /már hétfőn elkezdtem összekészíteni a ruhákat, kimostam, átvasaltam őket, elrendezgettem, átgondoltam magamban, melyikre lehet szükségem és melyikre nem…/ Nem könnyű feladat, mivel bármelyikre rá tudtam volna bólintani, de a táska méretei végesek voltak. És a praktikum sem utolsó szempont.
Rossz érzéssel hagytam itt a Családot. Mintha nem 6 napra mennék, hanem legalábbis 6 évre. Mindent igyekeztem elmondani. Mire lehet számítani, mit hol lehet fellelni. Mintha nélkülem megállna az élet idehaza.
Ditti jött értem fél 10 körül. Nála megnéztünk egy Róma-útifilmet, bár igencsak fél szemmel-fél füllel. Én rettentő álmos lettem, 11 óra körül nagyon tudtam volna aludni, de Ditti csomagolt; majd levittük a pakkokat az autóba, hogy hajnalban már csak indulnunk kelljen.
Fél 12 körül feküdtünk le, de nem tudtunk aludni. Eléggé stresszelt az a tudat, hogy „aludni kell, bizony, aludni kell, hogy le tudjuk vezetni az 1000 km-t…”, ráadásul előtérbe kerültek az alvási szokásainkkal kapcsolatos ellentétek: Ditti csak fénynél, esetleg tévénél tud aludni, én meg csak sötétben és csendben. Ezért egyikünk sem aludt igazán.
2008. július 10., csütörtök
Talán másfél-2 órát sikerült végül pihennünk, 4 óra 20-kor pedig ébresztett az óra. Csöpi sütött nekünk rántott húst, ily korai órán már ő is talpon volt. Gyors kávé, zuhanyzás és indulás!
5 órakor már úton voltunk. Én vezettem, Völkermarktnál váltott engem Ditti. /ez már majdnem Klagenfurt, tehát majdnem az út fele/
Nem éreztem fáradtságot, sem a 2 óra alvás, sem a csaknem 500 km nem fárasztott le. Leginkább a fenekem fájt a sok üléstől, más bajom nem volt.
Kétszer-háromszor megálltunk, enni, pisilni, tankolni, elgémberedett testünket átmozgatni kissé…
Amikor átléptünk Olaszországba, amolyan romantikus-szívdobbanásos érzésünk támadt. Ugyanez az érzés kerített hatalmába, amikor Emilia-Romagna tartományt elhagyva Toscanaba értünk. Pedig az autópálya semmit sem változott, mégis a tudat ott motoszkált a fejemben: a napsütötte Toscanában vagyunk!!!
Az olasz autópályán jóval többen autóztak, főként a Gonars-Udine utáni szakaszon, egészen Padováig. Ez egy kb. 100 km-es rész, feltorlódott kamionokkal, rengeteg személyautóval. Viszont ácsorognunk, dugulnunk nem kellett, a sor fegyelmezetten haladt a zsúfoltság ellenére is. A kamionok szépen, sorba rendeződve mentek a külső sávban, nem előzgettek, nem próbáltak meg kiugrálni helyükről.
Bolognát elhagyva már nagyon izgatott lettem, sokkal inkább, mint korábban az úton. Firenze közelsége hatott rám ilyen erővel. Jártunk már itt Dittivel, 2001-ben 10 napon át csodáltuk Itáliát, és mindenképpen Firenze volt az akkori út fénypontja: korábban ilyen hangulatos, magával ragadó, múltat idéző várost még nem láttam sosem. Most tudtuk, mire számítsunk, az én fejemben pedig nagyjából még a térkép is összeállt: felidéztem, merre van a Santa Croce, hol a Duomo, hol a Ponte Vecchio…
Éppen 12 óra elteltével, délután 5 órakor érkeztünk a campeggióhoz. Internazionale Camping Firenze-Bottai. Rendben átvetttük a bungaló kulcsát /én kommunikáltam le az ügyet olaszul, már amennyire…/, leparkoltunk a kis ház előtt, és kidőltünk.
Főztünk estebédet: csigatésztát üveges makaróni szósszal. Viszonylag korán lefeküdtünk, nagyon jólesett a pihenés. A fejem egészen elalvásig zúgott.
Őgyönyörűsége, a sienai dóm
2009 november 20. | Szerző: panyopanni
A legutóbbi bejegyzés óta (hogy az időrendiséget követve némi magyarázatot adjak a hallgatásra) nyelvvizsgáztam, államvizsgáztam és szültem egy csodálatos gyereket. A nagyobbik ördögöcske, Tímea 4 hónap múlva 3 éves lesz, Eszter pedig 8 hetes múlt. Róluk egy másik blog szól, amit most olvasol, azt meghagyom Itáliának. 🙂
Utazni idén sajnos nem utaztam, főként nem Olaszországba, ezért most az emlékezetemre hagyatkozva írok Sienáról.
Palio, Piazza del Campo és a Dóm. Ezek jutnak eszünkbe róla.
A legenda szerint Sienát Remus fia, Senus alapította, ha pedig az igaz, akkor a város alapjait valamikor 2700 éve tehették le. Igazi rangot a középkorban kapott a város, és bár behódolt Firenzének, a XIII. században már virágzó művészettel rendelkezett, ezt lépten-nyomon láthatjuk ma is. Az 1348-as pestisjárvány Sienát is elérte, lakosságának nagy része áldozatul esett a pusztító kórnak. Aztán újra erősödött a firenzei nyomás, a Mediciek itt is átvették a hatalmat.
Én 2001-ben jártam itt, egy 10 napos olaszországi utazás során, Dittivel. Ketten nyakunkba vettük Észak- és Közép-Olaszországot, Sienába is leruccantunk hát. A kocsit egy külvárosi parkolóban hagytuk és felsétáltunk az óvárosba. Emlékszem a dóm távlati képére: messziről leginkább a harangtorony fekete-fehér csíkozása látszott, a csipkés bejárati front nem.
Akkor még nem tudtam, mi vár rám, nem néztem utána sehol sem annak, milyen is a dóm, inkább csak amolyan ad hoc módra mentünk Sienába. Persze tudtuk, hogy szép város, és híres is, de az én képzeletemben máshogyan élt korábban.Olvastam Az elátkozott királyokat, nem is egyszer, abban a gazdag Tolomei család kapcsán sokszor emlegették Sienát. Aztán ahogyan itt az nlc-n is írja egy blogger(ina): képzelődhettem én Sienáról, “képzeletünket csak a valóság képes felülmúlni”. Ezért érhetett elemi erővel a felismerés: én ilyen szépet még sosem láttam! (a fénykép alig-alig ad vissza valamit ebből, de azért próbáljuk meg:)
A firenzei dóm is meseszép, de ez a sienai csipkézettség maga a tökély! Nálunk éppen hogy véget ért a tatárjárás, fából épült várainkat néhány óra alatt felégették a mongolok… Ezzel egyidőben pedig már miséztek a sienai dómban! Micsoda kontraszt; a Történelem szele bizony máshogyan fúj.
És megdöbbenve láttam, hogy a Tolomei családnak tényleg, igaziból is volt háza (mit háza, palotája!) a városban, én meg balga módon azt hittem, Maurice Druon találta ki az egészet.
Oldal ajánlása emailben
X