Hódolat a Colosseumnak

2008 július 20. | Szerző: panyopanni |

2008. július 12., szombat

Minden út Rómába vezet, legalábbis a mondás szerint.

6-kor ébresztett a mobiltelefon, nem sokkal később el is indultunk a buszhoz.

Amikor a 7-et harangozták a certosai apátságban, mi még messze jártunk a megállótól. Elszámoltuk kicsit az időt, így végül szaladnunk kellett.

Loholtunk a főúton, és láttuk, ahogyan a buszunk kigördül a megállóból.

Olaszországban a menetrend nem szentírás, gyakran előfordul, hogy 5-10 perccel előbb is elmegy egy busz. Hogy késik, annak persze sokkal nagyobb az esélye. A mienk aznap előbb jött és előbb ment.

Kénytelenek voltunk integetni a sofőrnek, ugyanolyan kétségbeesetten, mint előző este Firenzében. Ha nem áll meg, lekéssük a helyjegyes vonatot Rómába. Nem volt gond, felvett minket; ott sokkal rugalmasabban kezelik az ilyen helyzetet, mint Budapesten.

Firenze álmosan ébredezett, amikor megérkeztünk a pályaudvarra. A vonat rendben elindult az olasz fővárosba, nekünk pedig másfél óránk volt ráhangolódni a világhírű nevezetességekre.

 

Fél 10-kor begördültünk a Terminire.

 

Az első célpontunk egy tévedés volt: rossz helyen kerestük II. Viktor Emanuel emlékművét, így fél órát elvesztegettünk.

Innen céltudatosan haladtunk „szerelmem”, a Colosseum felé. Egy kis parkon vágtunk át, nem sokkal később pedig a fák felett elő is bukkant az épület oválisan ívelt fala.

 

Számomra ez volt a legmeghatározóbb pillanat Rómában. Itt és így megpillantani a Colosseumot.

Rajtunk kívül ebben a kis parkban senki nem volt, úgy éreztem, nem is Róma közepén, hanem egy vidéki kisvárosban időzünk. Aztán néhány perccel később ez az érzésem elmúlt, hiszen megláttuk a Colosseum körül hömpölygő tömeget. Rengetegen álltak sorba azért, hogy bejussanak az aréna belsejébe. Én ezzel nem foglalkoztam, inkább próbáltam elképzelni, milyen is lehetett ez az épület fénykorában.

Most inkább szürkés-koszos a színe, a fényképeken, képeslapokon eddig látott barnás-vörös árnyalatot nem véltem felfedezni. Valószínű, hogy estefelé ölti fel  jellegzetes “Colosseum-barnásvörös” színét. Az útikönyv szerint falait 10 évente lemossák, a következő „mosás” 2009-ben lesz aktuális.

Néhány ókori római katonának öltözött olasz férfi /mondhatni, igencsak jóképűek voltak…/ 5 euróért fotózkodott a vállalkozó szellemű, tárcájukat megnyitó turistákkal karöltve. Mi nem éltünk a lehetőséggel.

Álldogáltunk még az arénánál, én hosszan nézegettem egészen közelről a falait, megérintett a Történelem. Nálam ez nem ritka, de most fokozottan éreztem a múltat.

 

Magunk mögött hagyva a Colosseumot a Forum Romanum felé indultunk. Pihenésképpen készítettünk néhány fotót,

aztán a főút mellett “felismertem” Augustus Caesart; a 9.-es történelem könyv róla szóló leckéjében is van egy fénykép erről a szoborról.

 

Kiértünk a Piazza Veneziára, ahol elénk magasodott II. Viktor Emanuel király 70 méter magas emlékműve. Ezt komoly rendőri felügyelettel látták el, egy biztonsági őr pedig sorozatosan figyelmeztette a fáradt turistát: nem szabad leülni a lépcsőkre. Szombat dél volt, melegen tűzött a nap, kezdtünk éhesek lenni.

Beültünk egy kis étterembe, jólesett pihenni kicsit és jólesett az ebéd is.

Tovább indultunk a Piazza Navona felé, és mint utólag kiderült, az éppen útba eső Pantheont  kihagytuk a városnézésből. A térkép nálam volt; sajnos, csak magamat hibáztathatom, ha ez kimaradt. Megvan tehát az indok, hogy miért is kell majd még visszatérnem Rómába…

A Piazza Navona árnyékában meghúzódva végigtekintettünk a látottakon:

 elnyújtott, ovális alakú tér, hangulatos házak, a San Agnese templom és persze az elmaradhatatlan turisták.

Fél kettő körül járt az idő, amikor átsétáltunk a Tevere másik oldalára,

hogy megnézzük a Vatikánt. Az Angyalvár előtt értünk át, majd balra fordultunk, és közeledtünk a Szent Péter tér felé. Bennem felötlött Dan Brown bestseller regénye, az Angyalok és démonok néhány jelenete.

A Szent Péter téren megcsodáltuk a hatalmas bazilikát, és kicsit megpihentünk. Az árkádok alatt kellemes árnyékot találtunk, a rengeteg turistát már nem is említem. A Sixtus-kápolna előtt kígyózott a sor, de maga a bazilika sem panaszkodhatott, már ami a várakozók számát illeti. Azt mondják, kupolájából csodás látvány tárul az ember szeme elé: maga az Örök Város minden szépségével.

A Vatikánból kifelé jövet már metróra szálltunk, kímélve lábunkat. A Spanyol lépcsőnél szálltunk le a földalattiról /a metróaluljáróban kellemes, halk popzene szólt folyamatosan/. Ez a tér

csalódást okozott nekem, megint csak az előzetes elképzelések miatt. Hiába, ezt szebbnek, hangulatosabbnak képzeltem.

A Trevi-kútnál hatalmas tömeg tolongott, a pici térre szerkesztett vízesés nem bírt a számtalan látogatóval.

Rendőrök felügyelték a teret: sokszor a sípjukba fújtak, olyan volt, mint amikor az úszómester 9 éves koromban irányított bennünket az újpesti Tungsram strandon. Csak ugye a Treviben nem szabad fürdeni…Bedobtam 1 eurocentet a kútba, ezek szerint még visszatérek Rómába!

Mikor kigyönyörködtük magunkat, visszafelé indultunk a pályaudvarra. Elcsíptünk egy buszt, ez sokat könnyített a helyzeten, könnyedebben tudtunk elbúcsúzni a várostól.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Rómával kapcsolatban 2 érzés alakult ki bennem.

 

1.A Colosseumhoz közel érve elkapott az ókor iránti hódolat. Imádom az ókori Rómát, tanulmányozni és tanítani is. Most pedig láthattam mindazt, amiről eddig csak beszéltem. Minden csodálatom ezé a koré.

2.A reneszánsz-újkori Rómával még meg kell békélnem, fel kell fognom, mit is láttam. Idővel talán leülepszik a most még kavargó kép a fejemben.